Integrációs módszertan 2.

A közösségi wellness

Sokszor beszélgetünk más intézmények kollégáival és szülőivel, és rendszerint rá kell döbbennünk arra, hogy az elfogadás és befogadás, mint fogalmak, csak kommunikáció szinten – vagy még ott sem – jelennek meg az oktatási intézményeink életében. Módszertanunk második legfontosabb tétele az elfogadás. Elfogadni a gyerek hátterét, ittlétét, a fáardságot, amit számunkra jelenthet.

Miért kell elfogadni?

Valahogyan nem tud ösztönné válni a magyar kultúra bizonyos szegmenseiben, hogy minket is elfogadtak, ezért tartozunk a közösségnek annyival, hogy mi is elfogadunk. Nagyon egyszerű a képlet, és most maradok a gyermekek szintjén, de azt gondolom, lelki tükrözés után magunk és érezhetjük a valóságtartalmát:

1. ha megpróbálunk elfogadni valakit, akkor az nagy valószínűséggel sokkal nyugodtabban fog majd hozzánk is, és másokhoz is állni, mert nem kell folyamatosan azon töprengenie, vajon milyen magatartásformák váltanak ki a társaiból pozitív válaszokat. Amennyiben nincsenek a közösséget zavaró szokásai, és tud csöndben ülni az órán, próbáljuk meg elfogadni, hogy ott van, és nem változtathatunk az ottlétén. Egyrészt azért, mert gyermek, akinek az oktatására felesküdtünk a diplománk átvételekor, másrészt azért, mert az iskolánk befogadta (a háttere miatt, a fenntartó miatt, a fejkvóta miatt stb. ). Egyszerűbb a pozitív megoldásokat keresni, mint folyamatosan bosszúból, ellenszenvből, haragból és nemakarásból elkövetett pedagógiai baklövések következményeitől szenvedni. (Természetesen ha a gyermek folyamatosan a közösség rovására cselekszik, másik közvetítő bevonását teszi szükségessé.)

2. lépjünk tovább, és változtassuk a közösségünk aktív, tenni akaró tagjává: kérjünk egyszerű szívességeket tőle, játsszunk vele, és dicsérjük meg. Ekkor még jobban akarni fog tenni.

3. próbáljunk metakommunikációs eszköztárunkkal mindent elkövetni, hogy a gyermek megértse, amit szeretnénk tőle.

4. válasszunk mellé mentort, aki leül mellé, és segíti őt a másolásban, párbeszédben, szükséges tolmácsolásban (amennyire rá tud hangolódni társára), tanárokkal való kommunikációban.

Ezek a gyerekek nagyon sokszor magányosak, és nem képesek a kapcsolat kiépítésére társaikkal. Tegyünk azért, hogy a társak fogadják be őket! Olyan közös kihívások elé állítsuk az osztályt, amibe az új gyerek is bele tudja magát tenni, mert nem igényelnek különösebb nyelvi képességeket. (Iskolaszintű sorversenyek, koncertek, ki-mit-tud, közös rajz készítése együtt megtekintett rajzfilm után, sport, futás, úszás, főzés, kártyajáték stb. Kérjenek tanácsot a helyi fejlesztő kollégától, nagyon sok ötletet fog tudni mondani nyelvileg akadályozott gyerekekkel való játékokról.)

 

FONTOS! CSAK ŐSZINTE, VERSENYEZTETÉS- ÉS BŰNBAKKÉPZÉS-MENTES KÖRNYEZETBEN FOGNAK TUDNI GYORSAN BEÉPÜLNI A KÖZÖSSÉGBE, ÍGY A KOLLÉGÁKNAK NAGYON ERŐS ÖNMEGFIGYELŐ ÉS ÖNJAVÍTÓ KÉPESSÉGEKKEL KELL RENDELKEZNIE.

Gond

Akkor van gond, amikor a gyermeki közösség eltérő hátterek miatt nem tudja az újonnan érkezőket befogadni. Vagy már a kezdetektől nem tudott közösséggé válni, mert nem volt, aki helyes irányba terelje őket, amikor kovácsolódni kezdhettek volna. Ez, a nem befogadó közeg tönkre fogja tenni az újonnan érkezett gyermek akármilyen motivációját arra, hogy beilleszkedjen, és a társai kedvéért kinyissa a száját magyarul.

Megoldás. Hogyan?

A helyes pályát igen egyszerű megtalálni: minden pillanatunkat velük kell töltenünk, amit az isiben vagy oviban töltünk. Jó. Pisilni kimehetünk. Azon kívül viszont sajnos vagy nem sajnos, nagyon oda kell figyelnünk a gyerekek viselkedésére. Főleg kapcsolatunk első évében, új gyermek érkezésekor megint jó néhány hónapig. Folyamatosan monitorozni kell a gyerekeket, játszani velük, beszélgetni velük, együtt lenni velük. Mint egy család. Csak ez a légkör fogja megsegíteni a gyereket abban, hogy otthon hajlandó legyen elővenni a könyveket, a feladatlapokat egyedül is, ne csak a mellé kirendelt korrepetáló kolléga kedvéért.

Ez nehéz. Viszont többek között azért lettünk gyermek-pedagógusok és nem felnőtt oktatók, hogy a társadalmunknak és a gyermekeknek boldog jövőt adjunk a kezébe. Amihez elengedhetetlen, merem állítani fontosabb a befogadás, mint a lexikális anyagok bifláztatása. Sokan mondhatják most erre kollégák, hogy magánélet is létezik, adminisztráció, felkészülés, miegymás.  Valóban: magánélet van az iskolán/óvodán kívül, adminisztrációra van külön időkeret, amit erre fordíthat, a felkészülésre szintén. Meg kell értenünk, ha kezdetben nem áldozzuk be az összes időnket, amit a teremben eltöltünk a gyerekekkel, persze szünetben is, és nem csak rájuk figyelünk, akkor ők boldogtalanok lesznek. És figyelmetlenek, és rosszak, és utálatosak, és verekedősek, és akkor jön a bullying (akkor is jön, amikor ott vagyunk, csak akkor lesz esélyünk orvosolni és megszüntetni), a kirekesztés, a tanulni nemakarás, rossz jegyek, gond a szülőkkel stb. Mindannyian tudjuk.


Mindenhol ott kell lenni az elején.

Játékkal, drámajátékkal, játékkal, beszélgetéssel, és példamutatással.

Figyelni a párbeszédekre, és az elutasítás legkisebb jelére lépni kell. Nem fog menni, ha a gyerekek megsejtik bennünk a kirekesztésre való hajlamot. Akármennyire pozitívan is próbáljuk palástolni.

Szumma

Egy szó, mint száz. Bocsánat: kettő: nagyon nehéz. Pláne, ha gőzünk sincs az emberi kapcsolatok alakulásáról, mert csak a fizu és a nyári szünet miatt rendszerben ragadt kollégák vagyunk. Akkor nem tudom, mit tanácsoljak. Pályaelhagyás lenne a legmegfelelőbb, de nyilván, ha eddig nem történt meg, akkor ez után sem fog. 🙁 Az intézményvezetőnek kell ott lennie, mint nyájacskáját terelgető juhásznak. Bátorítással, példamutatással, továbbképzéssel, érzékenyítéssel, pszichológussal. Erre is kevés esély mutatkozik sok helyen. 🙁

Akkor önképzéssel, sorstársi közösséggel, létező, nem virtuális kollegális, és nem utolsósorban elfogadó közösséggel.


Hívhatóak vagyunk, ha tanács kell, de előre elmondom: nem két perc. Utána viszont eggyel kevesebb gyomorfekéllyel számolhatsz.